leültem kicsit töprengeni. sok mindenre jutottam azt hiszem. nem tudom ti hogy vagytok vele, de én a párom nélkül félember vagyok. nem érzek kedvet semmihez, nem érzem azt, hogy bármit is tennem kellene, míg nincs a közelemben, de azt az egyet tudom, hogy érte bármit megtennék, hisz fontos nekem, és értünk, kettőnkért küzdök. bár nem érzem küzdelemnek, hisz mint mondtam kettőnkért teszem, így valami megmagyarázhatatlan mélységből természetes dolgonak tűnik számomra. sokan felteszik a kérdést: lehet így és ennyire szeretni? okos dolog ennyire a másiktól függeni? biztos jó döntés a másikra bízni mindenünket? jelentem: lehet így és ennyire, talán még jobban is szeretni. hogy okos dolog-e a másiktól függni, majd egy 50-60 év múlva talán tudni fogok rá válaszolni, egy élet tapasztalatával a hátam mögött. jó döntés? hát nem tudom, csak érzem, hogy most ezt kell tennem, ezt akarom tenni.
aztán felemerült bennem a barátság kérdése. ki is az igazi barát? az aki mindig velem mosolyog, aki mindig velem sír, vagy az aki csak ül mellettem csendben, de félszavakból mozdulatokból megért? pontossan erről van szó. nem mindig az az ember az igazi barát, aki velem együtt érez mindenben, de megérti amit mondani akarok, mégha nem is tudom kifejezni magam, de ő érti mit akarok. erre van egy mondás: A barátság: egy lélek két testbe zárva. aki ezt a mondatot érti, az tudja miről beszélek, ő tudja kik a barátai, és tud barát is lenni amikor kell. na legközelebb folytatom, mert késő is van, fáradt is vok, meg hosszú is volt a nap, meg hát kell valami amiről még pofázhatok ha arról van szó=)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése